Jasper Fforde
A Jane Eyre eset
Fordította Tóth Tamás Boldizsár
Láva Kiadó, 2008.
„Apám arcától megállt az óra.” Ezzel a mondattal kezdődik Jasper Fforde számtalan amerikai és nyugat-európai kiadást megélt könyve. Mi jöhet ezután, kérdi magától a meghökkent olvasó. Nos, akik kíváncsiak a folytatásra, azoknak újabb és újabb meghökkenéseket ígérhetek, és igényes irodalmi szórakozást.
Végre megjelent magyarul az a könyv, amelyet a nyugati könyvpiacok jó pár éve úgy tartanak számon, mint a thriller, a detektívregény és a sci-fi hagyományok egyesítésének egyik legeredetibb kortárs példáját. A Láva könyvkiadó kitűnő érzékkel választotta ki az új évezred thriller-termésének ezt a már-már emblematikus darabját, és a Harry Potter sorozat fordítójának, Tóth Tamás Boldizsárnak leleményessége igazi nyelvi csemegével ajándékozza meg az olvasót. Ez az a regény, amit szerintem el kell olvasnia mindenkinek, aki egyetlen, feszültséggel és fordulatokkal teli folyamban egyszerre kívánja látni a mai tudomány, a kultúra és a társadalom jellegzetességeinek, vízióinak szellemes ábrázolását és finom, ironikus kritikáját.
Nehéz dolgom lenne, ha műfaji hovatartozás szerint próbálnám kategorizálni a művet. Amennyire meg tudom ítélni, egyszerre tartozik a hamisítatlan, Edgar Alan Poe-tól induló, fantasztikumot is játékba hozó detektívhagyományhoz, a politikai utópiához, a Potter könyvekből ismerős lehetséges mágikus világok divatjához, és a posztmodern metafikció filozofáló vonulatához. Alighanem ez a műfaji összetettség lehet az oka annak is, hogy Magyarországon szinte minden könyvesboltban rossz szekcióba került a könyv, ezért, ha valaki be akarja szerezni, legegyszerűbb, ha cím szerint kéri az eladóktól.
Elrugaszkodott gondolatnak tűnhet elsőre, ha Shakespeare teljesítményéhez hasonlítom Jasper Fforde könyvét, de a nyájas olvasó türelmét kérem, hamarosan megmagyarázom. Színháztörténeti és irodalomszociológiai tanulmányok szerint Shakespeare elsősorban azzal érte el sikereit, hogy darabjait a társadalom szinte valamennyi rétege alkalmasnak tartotta a „fogyasztásra.” Véleményem szerint Fforde könyvével ugyanez a helyzet. Aki feszültségre és talányra vágyik, ugyanúgy jól fog rajta szórakozni, mint aki a világirodalmi műveltségét kívánja tesztelni egyfajta intertextuális játékban, de az új irodalomtudományi kategóriákra áhítozó egyetemi oktató is találhat benne kutatni valót, és megalkothatja, mondjuk, a detektív-disztópia vagy a negatív thriller-utópia műfajmegjelölést.
Megnéztem a könyv külföldi fogadtatását. Az angol és a német recenziók is ezt a fajta összetettséget igyekeznek érzékeltetni, amikor minduntalan szerzői és műfaji vonulatok találkozási pontjaként írják le a regényt. Egyesek szerint olyan, mint ha egy James Bond filmet gyúrtak volna össze egy Harry Potter regénnyel. Mások azt állítják, olyan, mint egy Jules Verne regény Lewis Carroll tollából. Én úgy gondolom, a Paul Auster féle posztmodern önreflexió és a George Orwell féle társadalmi - politikai vízió szórakoztató, de nem komolytalan keveredéséről van szó, megspékelve mindennel, ami általában belefér egy detektívregénybe. Ráadásul Fforde mindezt úgy csinálja, hogy az olvasó folyamatosan tudatában van: a könyv mindezeknek a hagyományoknak, divatoknak nemcsak folytatója, hanem ironikus kifordítása, kritikája is.
Már az első fejezetcímen megrökönyödünk: „A nő, aki jövő csütörtök volt.” Thursday Next, a regény hősnője valahol a jövőben, de számos tekintetben inkább a múltat idéző körülmények között a Különleges Szolgálatnak dolgozik, azon belül is az irodalmi művek kultuszával, sorsával, hamisításával foglalkozó speciális osztályon, az Irodalmi Detektívcsoportnál. Ideológiáktól, háborúktól, politikai feszültségektől átitatott világba csöppenünk. A társadalmi identitáskeresés legelterjedtebb formája a szerzők és a művek bálványozása. Szekták, titkos csoportok, legális és földalatti rajongói egyesületek szerveződnek, mindez persze együtt jár a hamisítványokkal, az ellopott kéziratokkal, a különleges „irodalmi” szeánszokkal és bűntényekkel. A nőnek tehát, aki jövő csütörtök volt, bőven akad tennivalója, főként azért, mert a világ legveszedelmesebb, már-már „allegorikusan” gonosz bűnözője, Hades iránt folytat hajtóvadászatot. Idősíkok keverednek, szó lesz időutazásról, vámpírvadászatról, génszabászatról, parapszichológiáról és divatőrületről, bizarr felfedezésekről. Új értelmet nyernek bizonyos kifejezések: a „könyvmolyok” például kis férgek, és olyan gépezetet hajtanak meg, amelyen keresztül behatolhatunk az irodalmi művek világába. Ezt használja ki a fondorlatos Hades is, és támadást intéz a világirodalom legkedveltebb, immár kultikus regényei, így például a Jane Eyre ellen. Mi történik a sokmillió rajongóval, ha a kézirat és az összes többi példány között mágikus kapcsolat van, és a kéziratba beleavatkozunk? Ha beköltözünk a regény világába, és elraboljuk a hősnőt? Ha elgáncsoljuk a nagyjelenet résztvevőit?
A mesélést nem folytatom, inkább arra biztatok mindenkit, szerezze be minél hamarabb a könyvet, és legalább egy teljes napot szánjon rá valami nyugodt hétvégén, mert letenni lehet, hogy nem fogja tudni.
